Nos, kezdjük mindjárt a legelején. Tóti-hegy. Mi is ő valójában? Ezt a hegyet a Balaton-felvidéken lehet megtalálni a Tapolcai-medence területén. Cseppet sem magányos, Gulács, Csobánc, Szent György-hegy és Badacsony társa szórakoztatja kedvére. Teteje cukorsüveg alakú, ha a túlpartról nézzük... nos, ő a kisebbik csúcsos. Felismerése becsapós tud lenni, ha a déli partról szemléljük, hiszen onnan Gulács barátja is megtévesztően hasonlít rá. Ám nagy játékos az öreg Gulács! Amint más szögből nézzük, mindjárt megváltoztatja az alakját! Komolyan! Még a csúcsát is elveszíti... na, de ne térjünk el ennyire a lényegtől, hiszen most nem vele fogok foglalkozni. Lényeg a lényeg, gondoltunk egyet, és nyélbe vettük a Tóti-hegyet. Semmit nem tudtunk róla, de hát minek is. Talán annyit, hogy erdős az oldala (noha nem túl sűrű), és hogy a magassága eléri a 347 nagy lépést. Az ember csak feltalál a tetejére, nemde?
Szóóóval, nekiindultunk kocsival, de mivel nem néztünk utána semminek, így először két oldalról is próbáltuk megközelíteni a hegyet, de sehol nem találtuk olyan pontot, ahol értelmes helyen lelehetne tenni a járgányt, hogy aztán gyalog folytathassuk tovább az utat. Bevallom kicsit lusták voltunk aznap, és nem akartunk a környező városokból eltúrázni. Meg hát, időnk sem volt rá. Két óránk volt naplementéig. Sok vívódás után meglett az a felfelé vezető köves út, habár utólag kiderült, hogy talán nem volt a legjobb választás, mivel annyira hepe-hupás volt a dolog, hogy így utólag senkinek nem ajánlom jó szívvel. Higgyétek el, még ha jól néz ki, akkor sem. Persze kivételt képeznek ez alól a terepbiztos kocsival rendelkező emberkék, mondanom sem kell, nekik viszont azt hiszem nem kell magyarázkodnom. Melegebben ajánlom a szomszédos településekről való indulást (Káptalantóti vagy Salföld).
Tehát visszatérve, nem volt jó ötlet. Egy idő után már nem is tudtam tovább vezetni szegény kocsimat, mert nem elég hogy kiköhögte a lelkét, tönkre azért már mégsem akartam tenni. Az a helyzet, hogy szegény pára alföldi, így nem csak a gazdája szenved meg néha a kemény kaptatókkal...szóval az épp mellettünk lévő lezárt szőlő elé raktam le, hogy kipihenje magát, na és persze ott hagytam egy kisebbfajta imát, hogy a tulaj még véletlenül se térjen haza, mielőtt mi visszaérünk. Alaposan befújtuk magunkat kullancsirtóval, ezt melegen ajánlom újfent, bár aki normális (ez nem szolgál lenézésként a jó értelemben vett bolondokra, és nem kritizál másokat sem :) ) és a turistautat követi, az nem fog nyakig gázolni a csalánban. Minden túlzás nélkül, nekünk sikerült.
Amikor túl lehettünk már félúton, egy kereszteződéssel találtuk magunkat szemben. Nem kellett sok idő rájönni, hogy az bizony a könnyebbik (viszont hosszabb, és nem is olyan izgi) út lett volna, ha egy városból indulunk fel. Mi naivan hittük azt, hogy a fákra felaggatott műanyag lyukas palackok a helyes utat jelzik. Habár kitudja...mindenesetre nekünk nem sikerült rájönni, mi célt szolgálhattak. Ezután jött a meglepetés. Gondoltam, hogy valahol el kell jobban kezdenie emelkednie a hegynek, de erre én sem számítottam. Miután sűrű pislogás után konstatáltam szomorú sorsomat, és elöntött a mély "naneszórakozzatokvelem" érzés, próbáltam felmérni hogy legalább van-e elég gyökér a földben, amivel gyakorolhatjuk nem létező hegymászó tudásunkat.
Mielőtt vért és verejtéket izzadva meghódítottuk volna a csúcsot, oldalra pillantottam, és megláttam egy fa törzsén egy csodálatos jószágot. Magyarabbik nevén gyíkot. Azt tudni kell rólam, hogy természetimádatom határtalan, és ebbe lány létemre beletartoznak a kígyó, hüllő és kétéltű félék sokasága is. A másik nagy szenvedélyem a fotózás, szóval ki lehet könnyen találni, hogy mi következett ezek után. A társamnak ez annyira nem tetszett, mivel a művelet igényelt egy kisebbfajta akrobatikát. Így hát ő néha a kezemnél próbált megtartani, néha pedig a pólómnál, amíg én próbáltam (az avar adta lehetőségeket mérten) halkan lentebb ereszkedni a hegyoldalról, úgy hogy én se zúgjak le egy szinttel lejjebb, és a gyík se meneküljön el. Az attrakció sikeres volt, íme az eredmény:
Miután sikeresen túléltem a mutatványt, fentebb kukucskáltunk, ahol egy kis kő várt már minket jelezve, hogy meghódítottuk a csúcsot, és miénk az egész Balaton-felvidék! A kilátás fentről csodálatos, külön piros pont azért, hogy takarás nélkül teljes körpanorámában lehet csodálni a vidéket. Álmodni sem merne többet az ember. Kicsit visszasétáltunk, hiszen a naplemente már várt ránk, és mi a legszebb szögből akartuk látni. Elkaptam egy pillanatra hogy mutassa még szépségét, utána viszont útjára engedtem.
Megvártuk a napocskát, mivel tudtuk hogy ha szedjük a lábunkat, gyorsan leérünk. Így is lett, heves küzdelem újra a csalán családokkal, kocsit még szerencsére nem szedte szét a tulaj, és heves ejnye-ejnyében sem volt részünk, így végül ennek a kalandnak teljesen pozitív vége lett. Ráadásképp ahogy én szoktam mondani, pont akkor gyúltak fel a csillagok a Balaton-felvidék csodálatos dűlőin*.
*sötétedés után ahogy felkapcsolják a lámpákat a messzebbi városokban.
Tanulság? Mindig ott rejtőznek a legnagyobb szépségek, amiről álmodban sem gondoltad volna! :)
És végül a panoráma egy része:
 |
| A bal oldali pukli a Tóti -hegy |
Szóóóval, nekiindultunk kocsival, de mivel nem néztünk utána semminek, így először két oldalról is próbáltuk megközelíteni a hegyet, de sehol nem találtuk olyan pontot, ahol értelmes helyen lelehetne tenni a járgányt, hogy aztán gyalog folytathassuk tovább az utat. Bevallom kicsit lusták voltunk aznap, és nem akartunk a környező városokból eltúrázni. Meg hát, időnk sem volt rá. Két óránk volt naplementéig. Sok vívódás után meglett az a felfelé vezető köves út, habár utólag kiderült, hogy talán nem volt a legjobb választás, mivel annyira hepe-hupás volt a dolog, hogy így utólag senkinek nem ajánlom jó szívvel. Higgyétek el, még ha jól néz ki, akkor sem. Persze kivételt képeznek ez alól a terepbiztos kocsival rendelkező emberkék, mondanom sem kell, nekik viszont azt hiszem nem kell magyarázkodnom. Melegebben ajánlom a szomszédos településekről való indulást (Káptalantóti vagy Salföld).
 |
| Itt is a bal szélső, ugye hogy máris másabb? |
Tehát visszatérve, nem volt jó ötlet. Egy idő után már nem is tudtam tovább vezetni szegény kocsimat, mert nem elég hogy kiköhögte a lelkét, tönkre azért már mégsem akartam tenni. Az a helyzet, hogy szegény pára alföldi, így nem csak a gazdája szenved meg néha a kemény kaptatókkal...szóval az épp mellettünk lévő lezárt szőlő elé raktam le, hogy kipihenje magát, na és persze ott hagytam egy kisebbfajta imát, hogy a tulaj még véletlenül se térjen haza, mielőtt mi visszaérünk. Alaposan befújtuk magunkat kullancsirtóval, ezt melegen ajánlom újfent, bár aki normális (ez nem szolgál lenézésként a jó értelemben vett bolondokra, és nem kritizál másokat sem :) ) és a turistautat követi, az nem fog nyakig gázolni a csalánban. Minden túlzás nélkül, nekünk sikerült.
Amikor túl lehettünk már félúton, egy kereszteződéssel találtuk magunkat szemben. Nem kellett sok idő rájönni, hogy az bizony a könnyebbik (viszont hosszabb, és nem is olyan izgi) út lett volna, ha egy városból indulunk fel. Mi naivan hittük azt, hogy a fákra felaggatott műanyag lyukas palackok a helyes utat jelzik. Habár kitudja...mindenesetre nekünk nem sikerült rájönni, mi célt szolgálhattak. Ezután jött a meglepetés. Gondoltam, hogy valahol el kell jobban kezdenie emelkednie a hegynek, de erre én sem számítottam. Miután sűrű pislogás után konstatáltam szomorú sorsomat, és elöntött a mély "naneszórakozzatokvelem" érzés, próbáltam felmérni hogy legalább van-e elég gyökér a földben, amivel gyakorolhatjuk nem létező hegymászó tudásunkat.
Mielőtt vért és verejtéket izzadva meghódítottuk volna a csúcsot, oldalra pillantottam, és megláttam egy fa törzsén egy csodálatos jószágot. Magyarabbik nevén gyíkot. Azt tudni kell rólam, hogy természetimádatom határtalan, és ebbe lány létemre beletartoznak a kígyó, hüllő és kétéltű félék sokasága is. A másik nagy szenvedélyem a fotózás, szóval ki lehet könnyen találni, hogy mi következett ezek után. A társamnak ez annyira nem tetszett, mivel a művelet igényelt egy kisebbfajta akrobatikát. Így hát ő néha a kezemnél próbált megtartani, néha pedig a pólómnál, amíg én próbáltam (az avar adta lehetőségeket mérten) halkan lentebb ereszkedni a hegyoldalról, úgy hogy én se zúgjak le egy szinttel lejjebb, és a gyík se meneküljön el. Az attrakció sikeres volt, íme az eredmény:
Miután sikeresen túléltem a mutatványt, fentebb kukucskáltunk, ahol egy kis kő várt már minket jelezve, hogy meghódítottuk a csúcsot, és miénk az egész Balaton-felvidék! A kilátás fentről csodálatos, külön piros pont azért, hogy takarás nélkül teljes körpanorámában lehet csodálni a vidéket. Álmodni sem merne többet az ember. Kicsit visszasétáltunk, hiszen a naplemente már várt ránk, és mi a legszebb szögből akartuk látni. Elkaptam egy pillanatra hogy mutassa még szépségét, utána viszont útjára engedtem.
Megvártuk a napocskát, mivel tudtuk hogy ha szedjük a lábunkat, gyorsan leérünk. Így is lett, heves küzdelem újra a csalán családokkal, kocsit még szerencsére nem szedte szét a tulaj, és heves ejnye-ejnyében sem volt részünk, így végül ennek a kalandnak teljesen pozitív vége lett. Ráadásképp ahogy én szoktam mondani, pont akkor gyúltak fel a csillagok a Balaton-felvidék csodálatos dűlőin*.
*sötétedés után ahogy felkapcsolják a lámpákat a messzebbi városokban.
Tanulság? Mindig ott rejtőznek a legnagyobb szépségek, amiről álmodban sem gondoltad volna! :)
És végül a panoráma egy része:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése