A Badacsony szíve - avagy a Kisfaludy-kilátón is túl. (1. rész)

Badacsony...

Mit lehet tudni róla? A Badacsony a Tapolcai-medence büszke, és legmagasabb tagja, összesen 437 hosszúlépés. Formájáról egy kalap jut eszembe, vagy a kis herceg híres elefántos-kalapos rajza. Kerülete küzdelmet megkövetelő 11 km. Ezt éreztem a túra során is... Oldala 280 méter magasságig kiválóan alkalmas szőlőtermesztésre. Ezt bor formájában érezni is szoktuk.

Sokan csupán célirányosan a Kisfaludy-kilátóig küzdik fel magukat, nos ez érthető, családdal kicsit ez is sok, és persze hogy akkor mindenki a legszebb kilátást célozza meg.

Én viszont vettem a sátorfám, és körbe sétáltam ezt a 11 km-t, a magam, megérzéses útvonalán, ami kicsit erre, aztán kicsit meg amarra vezetett. Erről olvashattok most egy két részes élménybeszámolót. Jó szórakozást! :)

Nos, ha Badacsony, akkor én mindig a lenti parkolóból szoktam indulni. Most felmehettem volna, mert télen még fizetni sem kell, de hát én afféle mazochista típus vagyok. Ha már nagy túra, akkor adjuk meg a módját, és így legalább a Kisfaludy forrás és a Szegedi Róza ház sem marad ki a szórásból. Mondjuk az tény, hogy nem éppen az élvezetek csúcsa egy ilyen markáns emelkedővel kezdeni, de legalább kellőképp bemelegít az ember. Szóval felvergődtem magam a forrásig, de hozzányúlni így január havában kedvem sem volt, mert a vize meglehetősen jéghideg télen is, nyáron is. Nincs kegyelem.

Tovább baktatva hamarosan elértem a felső parkolót, ahol nyáron borsos árat kell fizetni azért, hogy őrizzék a hős, elfáradt járgányunkat, ilyenkor viszont a fú sem nő. Furcsa volt azért így látni a Badacsonyt. Sehol egy ember, mindenhol elfáradt szőlőtőkék, a nyáron emberi zsivajoktól hangos borozók most halkan szenderegtek téli pihenőjükben. Jól esett ez a hatalmas csend, ugyanakkor kicsit ijesztő is volt, hogy előreláthatólag az egész hegy csak az enyém lesz.

Kisebb merengés után tovább indultam, és újra egy kegyetlen lépcsősor fogadott, ami a híres Rózsa-kőhöz vezetett. Tudjátok, ez az a kő, ami évszázadokkal ezelőtt gurult le az akkor még aktívan fortyogó vulkán tetejéről.
Nevét Szegedy Rózáról kapta, aki Kisfaludy Sándor felesége volt. Akkoriban nagyon sok időt ücsörögtek ezen a kövön egymás társaságát, és persze a felejthetetlen panorámát élvezve.
Aztán tartozik a kőhöz egy híres legenda is. Úgy tartják, hogyha egy fiatal pár ráül a kőre háttal a Balatonnak, akkor még abban az évben összeházasodnak, és hosszú, örömteli házasság vár rájuk. Ha azonban egyedül ül rá valaki és közben a kedvesére gondol, akkor az illető azonnal szerelemre lobban iránta.
Hmmm... hát én romantika párti vagyok, de sajnos még nem jártam ilyen téren sikerrel. Bár kitudja, csak lehet én nem tudok róla?! Vállalkozó szellemű fiú meg még nem volt, aki lemert volna ülni velem a kőre. Nem csodálkozom rajta... házasodni nagy falat, szóval csak óvatosan fiatalok azzal az ücsörgéssel!

Ez az a pont, ahol kétfelé lehet elindulni az úton. A túrajelzést stimmt volt, azt viszont GPS nélkül nem igazán vágtam, hogy merre mi van, így hát mi más dönthetett volna, mint a megérzésem. Elindultam jobbra, ami utólag kiderült, hogy meglehetősen jó döntés volt, de erre majd még visszatérek.
Előtte persze még kileskelődtem magam, és próbáltam elképzelni, hogy a kedves Róza és Sándor min merenghettek itt oly sokat. Hamar rájöttem, gyönyörű a kilátás innen a fonyódi páros hegyre, amit a helyiek mint kiderült, két cicinek neveznek. Volt ám kuncogás részemről amikor meghallottam, de ha jobban belegondolunk, valahol igazuk van.
Azért én maradnék Fonyódnál, a két híres kilátójával együtt, ami ékesíti a csúcsokat. Ez viszont megint egy másik bejegyzés lesz, különben sosem érnék a végére. Az alábbi kép is bizonyítja, hogy nagy hidegek jártak. Teljesen be volt fagyva a Balaton, ami így madártávlatból igazán pazar látványt nyújtott akkoriban. 

Szóval hol is tartottam? Ja, igen! Elindultam jobbra. Nem kezdtem el a hosszú lépcsősoron felfelé vágtázni (ami egyenest a Kisfaludy-kilátóhoz vezet), hanem elindultam a körtúrán.
Ez a szakasz nem annyira izgalmas, bosszankodtam is sokat, mert hiába volt tél, és hiába hiányzott a lombkorona, nem láttam át a sűrű fákon semmit. Tulajdonképpen úgy éreztem magam, mint aki egy erdőbe tévedt, és nem is a Badacsonyon van. A legizgalmasabb dolog amit láttam egy rakás, mohás kőtömeg.
Már majdnem feladtam a reményt, hogy másik szögből is látok majd valamit, amikor legnagyobb meglepetésemre mielőtt szétágazott volna a két útvonal, csodálatos panoráma tárult elém. Megálltam, sóhajtottam egy nagyot, és megbocsájtottam azon nyomban a hegynek mindent, amit ezelőtt ráróttam.

Csodálatos kilátás nyílt Ábrahámhegy felé.
Gondoltam, milyen mesés lehet ez ősszel, amikor minden ezer színben pompázik, és a sárga szőlőlevelek megadják a koronáját a látványnak. A varázs viszont most is megvolt,ősszel pedig majd visszatérek.

Az itt következő útelágazásnál tanakodtam kicsit, de végül nem a lefelé utat választottam. Kicsit nekem körtúra esetében is logikátlannak hatott volna a dolog. Szerencsére a megérzésem helytállt megint, így egy olyan újabb 10 perc barangolás után furcsa dolgot vettem észre.
Mindenhol látszólagos épületmaradványok voltak, és egyetlen egy emléktábla jelezte ennek a rejtélyes helynek a valaha volt létezését. A táblán ez állt: "Itt állott, s most kőhalom". Lefényképeztem ezt is és a maradványokat is, hátha később jutok vele valamire. Két évig kutakodtam amikor éppen eszembe jutott és időm volt, és végül nagy örömömre megtaláltam a történetét. Fantasztikus felismerés volt, azóta kétség kívül másként nézek a helyre!

A romok egy része pedig:

Kíváncsiak vagytok? Rendben-, rendben, megosztom veletek a titkot. Íme a történet.
Miután megnyitottátok a linket, lapozzatok a 6. oldalra, és olvassátok el szorgosan "Kalmár László: Volt egyszer egy bazaltbánya... 4. rész Rabok a bányában" című fantasztikus írását. Érdemes, érdemes! Aztán megyünk tovább! :)

A következő állomás amivel szemben találtam magam, az a régi bazaltbánya volt. Itt nem sok látvány maradt a pusztításból, így fotót sem csináltam a feltehetőleg régi őrhelyen kívül, hiszen a fenyőfák mellett csupán milliónyi bazaltmaradék az, ami az egykori kitermelés maradványait mutatja.
Ha még nincs nagyon elegetek a sok olvasásból, erről is írnék egy kis érdekességet nektek.
Tehát a nevén nevezett Tomaji bazaltbányát 1903-ban kezdték el kitermelni, ami szinte a faluig lenyúlt. A gépesítés viszont csak a vasút megépítése után indult meg, amikor is már a köveket drótkötélpályán szállították a zúzóüzembe. Ez a szürke, tömött szövetű bazalt kiváló építőanyag volt. Elsődlegesen kockaköveket termeltek, amik később a városi utcák burkolását szolgálták. Az 1930-as évekre az ország legtöbbet termelő bányája lett. A természetvédők már a kezdetektől tiltakoztak a kőzsákok lerombolása ellen, de hosszú ideig eredménytelenül. Végül a bánya az 1950-es évekig üzemelt, ami akkoriban kicsi hazánknak a legnagyobb, és a legtöbbet termelő bazaltbányája volt. A fásítást és a rekultivációs munkákat 1954-ben kezdték meg, ami manapság már sajátos élőhelye néhány ritka növény- és állatfajnak.

Itt már kezdtem kapizsgálni, hogy ez a hegy tiszta történelem. Sokkal több mindent rejt magában, mint az ember azt elsőre gondolná. Érdekes, régen mindig utáltam a töri órákat, de így igazán izgi tud lenni a dolog. Később egy kedves barátommal, amikor újra bejártuk a túrát megállapítottuk, hogy milyen király lenne, ha lenne egy olyan képességünk, ahol érintésre feltűnne előttünk a régmúlt. Az biztos, hogy nem jöttünk volna le napokig a hegyről...

Újabb jó pár perc séta következett, bevallom ez a szakasz egyedül kicsikét ijesztő volt. Nem láttam ki a hegyről semerről hogy merre is lehetek, és az egész környéknek olyan hogy is mondjam... félig esőerdős, félig hegyes-sziklás hatása volt. Az avarban bujkáló kis "szörnyetegek" sokszor a frászt hozták rám, viszont nagyon örültem, amikor hamarosan megtaláltam egy túrapontot. Kicsit lekötötte a figyelmemet, hogy itt bizony még ezernyi látnivaló lenne, de egy rövidebb téli napba azért nem fér bele minden sajnos. Meg hát az izmaim is szabnak azért egy határt.
Utólag még elmondom, ez a szakasz hála az égnek nagyjából egyenes. Azt hittem túl vagyok a nehezén. Hát nem... az még csak most következett!

Lehetett volna erre menni....

És erre is...

Én maradtan a megérzéseim útján, így célirányosan egyiket sem választottam (persze aztán néhány útba esett), hanem ami éppen találomra jött.
Így lett a következő állomásom a kőkapu. Érdekes látvány fogadott. Képzeljetek el egy emelkedőt, aminek köves az alja, és egy támfal segíti a felkapaszkodást. Viszont kegyetlenül alattomos. Hosszú, békés emelkedőnek tűnik, aztán félúton rájössz, hogy az ördög szülhette ezt az egészet, mert a tüdőd vészesen kapkod a maradék levegőért, még télen is. Főleg így jó pár km után...

Mi is az a kőkapu? Akkor ismét egy kis történelemóra.
A kőkapu a Badacsony legszebb bazalt oszlopsora. A felszínre tört láva gyorsan kihűlt, és a hirtelen hő és térfogatcsökkenés miatt a láva függőleges és vízszintes síkok mentén szilárdult meg. Az így kialakult oszlopokat a szél és a víz formálta. A bazaltoszlopok alatt kialakult hatalmas kőtenger a leomlott és ma is folyamatosan omló kövekből jött létre.

A rejtélyes ösvény...

Hogy mi várt fent? És mi történt ezután? Folytatása következik... :) 

A magányos Tóti-hegy

Nos, kezdjük mindjárt a legelején. Tóti-hegy. Mi is ő valójában? Ezt a hegyet a Balaton-felvidéken lehet megtalálni a Tapolcai-medence területén. Cseppet sem magányos, Gulács, Csobánc, Szent György-hegy és Badacsony társa szórakoztatja kedvére. Teteje cukorsüveg alakú, ha a túlpartról nézzük... nos, ő a kisebbik csúcsos. Felismerése becsapós tud lenni, ha a déli partról szemléljük, hiszen onnan Gulács barátja is megtévesztően hasonlít rá. Ám nagy játékos az öreg Gulács! Amint más szögből nézzük, mindjárt megváltoztatja az alakját! Komolyan! Még a csúcsát is elveszíti... na, de ne térjünk el ennyire a lényegtől, hiszen most nem vele fogok foglalkozni. Lényeg a lényeg, gondoltunk egyet, és nyélbe vettük a Tóti-hegyet. Semmit nem tudtunk róla, de hát minek is. Talán annyit, hogy erdős az oldala (noha nem túl sűrű), és hogy a magassága eléri a 347 nagy lépést. Az ember csak feltalál a tetejére, nemde?

A bal oldali pukli a Tóti -hegy

Szóóóval, nekiindultunk kocsival, de mivel nem néztünk utána semminek, így először két oldalról is próbáltuk megközelíteni a hegyet, de sehol nem találtuk olyan pontot, ahol értelmes helyen lelehetne tenni a járgányt, hogy aztán gyalog folytathassuk tovább az utat. Bevallom kicsit lusták voltunk aznap, és nem akartunk a környező városokból eltúrázni. Meg hát, időnk sem volt rá. Két óránk volt naplementéig. Sok vívódás után meglett az a felfelé vezető köves út, habár utólag kiderült, hogy talán nem volt a legjobb választás, mivel annyira hepe-hupás volt a dolog, hogy így utólag senkinek nem ajánlom jó szívvel. Higgyétek el, még ha jól néz ki, akkor sem. Persze kivételt képeznek ez alól a terepbiztos kocsival rendelkező emberkék, mondanom sem kell, nekik viszont azt hiszem nem kell magyarázkodnom. Melegebben ajánlom a szomszédos településekről való indulást (Káptalantóti vagy Salföld). 

Itt is a bal szélső, ugye hogy máris másabb?

Tehát visszatérve, nem volt jó ötlet. Egy idő után már nem is tudtam tovább vezetni szegény kocsimat, mert nem elég hogy kiköhögte a lelkét, tönkre azért már mégsem akartam tenni. Az a helyzet, hogy szegény pára alföldi, így nem csak a gazdája szenved meg néha a kemény kaptatókkal...szóval az épp mellettünk lévő lezárt szőlő elé raktam le, hogy kipihenje magát, na és persze ott hagytam egy kisebbfajta imát, hogy a tulaj még véletlenül se térjen haza, mielőtt mi visszaérünk. Alaposan befújtuk magunkat kullancsirtóval, ezt melegen ajánlom újfent, bár aki normális (ez nem szolgál lenézésként a jó értelemben vett bolondokra, és nem kritizál másokat sem :) ) és a turistautat követi, az nem fog nyakig gázolni a csalánban. Minden túlzás nélkül, nekünk sikerült.

Amikor túl lehettünk már félúton, egy kereszteződéssel találtuk magunkat szemben. Nem kellett sok idő rájönni, hogy az bizony a könnyebbik (viszont hosszabb, és nem is olyan izgi) út lett volna, ha egy városból indulunk fel. Mi naivan hittük azt, hogy a fákra felaggatott műanyag lyukas palackok a helyes utat jelzik. Habár kitudja...mindenesetre nekünk nem sikerült rájönni, mi célt szolgálhattak. Ezután jött a meglepetés. Gondoltam, hogy valahol el kell jobban kezdenie emelkednie a hegynek, de erre én sem számítottam. Miután sűrű pislogás után konstatáltam szomorú sorsomat, és elöntött a mély "naneszórakozzatokvelem" érzés, próbáltam felmérni hogy legalább van-e elég gyökér a földben, amivel gyakorolhatjuk nem létező hegymászó tudásunkat.

Mielőtt vért és verejtéket izzadva meghódítottuk volna a csúcsot, oldalra pillantottam, és megláttam egy fa törzsén egy csodálatos jószágot. Magyarabbik nevén gyíkot. Azt tudni kell rólam, hogy természetimádatom határtalan, és ebbe lány létemre beletartoznak a kígyó, hüllő és kétéltű félék sokasága is. A másik nagy szenvedélyem a fotózás, szóval ki lehet könnyen találni, hogy mi következett ezek után. A társamnak ez annyira nem tetszett, mivel a művelet igényelt egy kisebbfajta akrobatikát. Így hát ő néha a kezemnél próbált megtartani, néha pedig a pólómnál, amíg én próbáltam (az avar adta lehetőségeket mérten) halkan lentebb ereszkedni a hegyoldalról, úgy hogy én se zúgjak le egy szinttel lejjebb, és a gyík se meneküljön el. Az attrakció sikeres volt, íme az eredmény: 

Miután sikeresen túléltem a mutatványt, fentebb kukucskáltunk, ahol egy kis kő várt már minket jelezve, hogy meghódítottuk a csúcsot, és miénk az egész Balaton-felvidék! A kilátás fentről csodálatos, külön piros pont azért, hogy takarás nélkül teljes körpanorámában lehet csodálni a vidéket. Álmodni sem merne többet az ember. Kicsit visszasétáltunk, hiszen a naplemente már várt ránk, és mi a legszebb szögből akartuk látni. Elkaptam egy pillanatra hogy mutassa még szépségét, utána viszont útjára engedtem.

Megvártuk a napocskát, mivel tudtuk hogy ha szedjük a lábunkat, gyorsan leérünk. Így is lett, heves küzdelem újra a csalán családokkal, kocsit még szerencsére nem szedte szét a tulaj, és heves ejnye-ejnyében sem volt részünk, így végül ennek a kalandnak teljesen pozitív vége lett. Ráadásképp ahogy én szoktam mondani, pont akkor gyúltak fel a csillagok a Balaton-felvidék csodálatos dűlőin*.

*sötétedés után ahogy felkapcsolják a lámpákat a messzebbi városokban. 

Tanulság? Mindig ott rejtőznek a legnagyobb szépségek, amiről álmodban sem gondoltad volna! :)

És végül a panoráma egy része:

Bemutatkozás

Nem mondanám, hogy hétköznapi lány vagyok. Tudjátok, amolyan kalandozó típus. Imádom Magyarországot, ezen belül a Balaton játszik fő szerepet. Sokat veszem a hátizsákomat és indulok útnak, felfedezni a legszebb turistaútvonalakat, vagy akár azon is túl. Ha túrázni megyek, sosem építek szabályokra. Megyek, amerre a szívem húz. No persze, ésszerű határokon belül. Ezekből a jó kis kalandozásokból születnek azok a beszámolók, amiket ezen a blogon olvashattok. Célom hogy bemutassam, hogy a nagy turistalátványosságokon túl mennyi színes, izgalmas, érdekes dolgot rejt ez az ország, és hogy kedvet kapjatok mindannyian, hogy kicsit elkalandozzatok a megszokotton is túl!  ÉS mi lesz még itt? Hát, bor....jó sok bor! :) Induljon hát a nagy utazás!

Amennyiben kérdésetek van, nyugodtan forduljatok hozzám bizalommal! Fedezzük fel együtt ezt a csodálatos országot vonattal, busszal, hajóval, kocsival, biciklivel vagy akár a két lábunkon!

A képek kizárólag saját készítésűek! Felhasználásuk csak előzetes engedélyemmel lehetséges, ha nem így történik, morcos leszek!